Megnéztem Claudia ma reggeli mokkás megnyilatkozását. Kíváncsi voltam rá, meg amúgy is napok óta minden csak Daróczi Dávid haláláról szól. Lesokkolt, bevallom... nekem elég határozott és nem túl szép véleményem van az öngyilkosságról. Azt gondolom, hogy aki megöli magát, amikor egészséges, az gyáva, önző és pazarló... amikor annyi jó ember hal meg idő előtt balesetben, vagy betegségben, az egészségeseknek már az irántuk való tiszteletből is végig kell csinálniuk az életet, miattuk is érdemes küzdeni, mert ők, akiknek távozniuk kellett, nem tehették meg.

Tudom milyen a depresszió és a pszichológiai problémák, a családban nálunk is van ilyen... de ez egy ugyanolyan betegség, mint az influenza. Mit csinálsz, ha influenzás vagy? Elmész az orvoshoz és szeded a gyógyszert, amitől meggyógyulsz. Ha nem veszed észre, hogy beteg vagy, akkor meg a sok embernek, aki körülvesz és szeret, nekik kell észrevenniük. Az öngyilkosság nem megoldás, az gyáva kibújás a problémák és a felelősség alól. Őszinte leszek: elég nagy tisztelője és szimpatizánsa voltam Daróczi Dávidnak. Bírtam a stílusát, mint kormányszóvivő, kedveltem azt, ahogy megélte, hogy a putriban felnőtt gyerekből jómódú vállalkozó lett. Tudta viselni az elegáns ruhákat, jól állt neki az öltöny és természetesen jól álltak neki a jó nők az oldalán, akikkel mindig megjelent egy-egy eseményen. Valamint én is, mint a többi bulvárfogyasztó magyar, szurkoltam nekik, hogy Liptai Claudiával legyenek boldogok. Mert neki is, a sok modellcsaj, és futó kaland, meg kósza dugás után bizonyára egy komoly kapcsolatra, családra és megállapodottságra volt szüksége. Ezért is ér csalódásként az, amit tett. Hogy volt képes elhúzni a problémák elől, és itthagyni a szerelmét, az idős édesapját és mindenki mást a családjában és baráti körében. Pont most, amikor állítólag éppen házasodni akart? Ki érti ezt? Haragszom az ilyen emberekre, mert ezzel azt a mintaképet, amit felállított magáról, kicsit lerombolja. Őszintén sajnálom, ami történt, de az öngyilkosoknak megbocsátani nem tudok és nem is akarok.

Tehát néztem Claudiát a Mokkában, ahogy megtörve, gyászoló, összeomlott emberént nyilatkozott. Először is, nem értettem egyszerűen, hogy miért megy el a tévébe? Az embernek a gyász a legbensőbb magánügye. Hogy lehet ilyen gonosz a tv2, hogy a nézettség érdekében ezt is megköveteli tőle? Mert azt azért nem feltételezem, hogy ő kérte, hogy hadd nyilatkozzon már. Valamint azon is gondolkoztam, hogy ezek után hogy fog tudni visszatérni mosolyogva, csillogó szemmel, és megkérdezni valamelyik bulvár senkitől, hogy mikor lesz a következő plasztikai műtétje? Nyilván nem ez most a legfontosabb gondja persze, nagyon együtt érzek vele. Őszintén sajnálom Claudiát, és tudom mit érez. Tökéletesen ismerem azt a fojtogató érzést, azt az üres fejet, azt a gombócot a torokban, ami nem akar elmúlni. Az a rengeteg kérdőjel és önmarcangoló bűntudat, hogy kellett volna tenni valamit, hogy ez ne történjen meg, az szörnyű lehet. Az pedig, hogy a szerelme saját akaratából döntött a távozás mellett, ez még inkább tragédia lehet számára.

Nem tudok konzekvenciát írni. A düh, amit érzek, amikor egy egészséges, boldog, jómódú fiatalember ilyet tesz, összekeveredik a sajnálattal, és a családja iránt érzett együttérzéssel. Kár, hogy ez megtörtént, valahogy mindig a jó emberekkel történnek a legrosszabb dolgok. Ha hinnék a túlvilágban, akkor azt mondanám, hogy bízom benne, hogy Daróczi Dávid megtalálja a nyugalmat és a lelki békét ott a túloldalon. De sajnos én nem hiszek ebben, és ezért csak azt tudom gondolni, hogy érthetetlen, hogy egy ilyen ember ellöki magától azt a lehetőséget, hogy éljen, alkosson és példát mutasson.

Szomorú történet ez, ami napok óta foglalkoztat, és nem tudok semmi okosat írni... ezek a gondolatok csak úgy kiszöktek belőlem, és a blogba kívánkoztak.

Uszkve másfél hónapja nem írtam ide semmit. Az élet azóta sem állt meg...

Egyszerűen annyi minden történt, hogy se energiám, se kedvem nem volt ide írni. Szeretnék majd egyszer új skint fabrikálni, és erre most úgy tűnik, hogy lesz is időm... merthogy egy hete már ismét a munkanélküliek nem túl boldog életét élem. A helyzet a (volt) főnökömmel odáig fajult, hogy minden további együttműködés tarthatatlanná vált. Én már vagy két hónapja keresek másik állást, de eddig még nem sikerült semmit találni. Saját bőrömön érzem a válságot... ami egykor olyan könnyű volt, alig pár pályázat elküldésével, az ma szinte lehetetlennek tűnik.

Harmadszor rúgtak ki életemben, és nagyon remélem, hogy ez utoljára történt meg. Most olyan állást keresek, ahol akár 4-5 évig jól érzem magam, megbecsülnek, azt csinálhatom, amit szeretek, és amihez értek, és még jól meg is fizetnek. Ja, hogy ilyen valószínűleg nincs is? Én azért reménykedek. A helyzet igen aggasztó, a tartalékaim elég jelentéktelenek, úgyhogy tudom azt, hogy van 2-3 hónapom maximum állást találni, mielőtt óriás baj lenne. Próbálkozom megállás nélkül.

Közben a családban is áll a bál, öcsém is eljutott oda, ahova én is már vagy 2 éve, hogy a legjobb, ha nem tartja a kapcsolatot apánkkal, mert az csak tönkreteszi az életét. Szomorú, de ez a legjobb döntés. Talán lezárulnak a családi gondok, mert arra már végképp nincs energiám, hogy azt is kezeljem. Még szerencse, hogy Kékszeművel továbbra is imádjuk egymást... ha az a biztonság érzés, támasz nem lenne most nekem, akkor azt se tudnám, hova szaladjak a világból.

Most tehát több nagy kérdés is van az életemben: Merre tovább? Hogyan tovább? Mit kezdjek az életemmel? Csináljak saját vállalkozást? Keressek új állást, bízva abban, hogy végre valami jót találok? Sok kérdés, nulla válasz... nem vagyok jó passzban, de bízom a jövőben... mi mást is tehetnék?

Elkezdődött a visszaszámlálás nálam is, egy hét múlva lekapcsolják a haloscan-emet. Kértem segítséget a jóságos nemmukodik-től, remélhetőleg átmenti a kommenteket. Már csak bele kéne túrnom, szerény képességeimet latba vetve, a forráskódba, hogy a sablont átbuheráljam oly módon, hogy a freeblogos kommentrendszerbe beintegrálódjak jól.

Húúú mennyi minden történt... voltam síelni, ami nagy királyság még mindig. Hatalmas hegyek tetején kristálytiszta levegőn testmozgást végezni, meghódítani a jobbnál jobb pályákat, közben tökéletesítve a mozgáskultúrámat, hát mindezt nagyon nehéz szavakba önteni. A síelés nálam egy olyan fogalom, ami a teljes kikapcsolódást, a feltöltődést, a jókedvet garantálja.

Kékszeművel a kapcsolatunk - jajjjj, el ne kiabáljam - egyre jobb és jobb. Iszonyú módon egymásra találtunk, egyre erősebb a kapocs köztünk, és igazi társakká váltunk. Lassan már ismerjük egymás gondolatait is, csak belenézek a gyönyörű kék szemeibe, és végigfut rajtam a kellemes borzongás. Be kell lássam, hogy egyre többet foglalkoztat az összeköltözés gondolata. Hamarosan késznek érzem magam arra, hogy feladjam begyepesedett agglegény életemet, régóta őrizgetett magányomat, és asszonyt engedjek a lakásomba. :-)
Persze ezt még így ebben a formában neki nem fogalmaztam meg, mert ahhoz bennem kell sziklaszilárdan megszülessen az elhatározás, de elindultam azon az úton magamban, aminek bizony ez lesz a vége. A szerelem (jaja, az bizony) egyre erősebb köztünk, és minden áldott nap rádöbbenünk arra, hogy mennyire egymásra találtunk mi ketten, mennyire kiegészítjük egymást, és mennyire megtaláltuk a másikban pont azt, amit évek óta kerestünk.

De hogy ne legyen minden tökéletes, a feketeleves továbbra is kavarog. A munkahelyi kellemetlenségek viszolygássá fajultak bennem. Eljutottam oda, hogy már utálok bejárni, már nulla a motivációm, és keresem mindenfelé a lehetőségeket. Sajnos a magyarországi szakma túl kicsi, így nehéz ugrálni csöndben, de próbálkozom erősen erre is, arra is. A lényeg, hogy valami jót találjak végre, és hogy minél hamarabb innen el.
Na meg persze a családi viharok és anyagi problémák sem ültek el, sőőőt. Továbbra is kilátástalan elég sok minden, és okosnak kell lennem, ami néha nehezemre esik. :-)

Igen, ez a 2010 eddig igencsak kihívásokkal teli. Pedig én megelégednék egy tök egyszerű, unalmasnak mondott élettel, normális és izgalmas munkahellyel, kiegyensúlyozott szerelmi élettel (el se hiszem, de ez pont adott jelenleg), és sokkal kevesebb anyagi és egyéb jellegű gonddal. Erre sajnos még várni kell, nem is keveset...

... na ehhez szóljatok hozzá, ha akartok... és amíg megtehetitek (ketyeg az óra, alig egy hét).

Igen, ahogy célozgattam már rá így, meg úgy, ez az év jelentős kihívásként indult. A szentháromságból (munka-család-párkapcsolat) ugye sose lehet, hogy mindhárom faszán működjön, és problémamentesség legyen. Évről évre, hónapról hónapra vicceskedik velem az élet, hol ez, hol az zuhan a mélybe. Sokáig a párkapcsolati állandó volt stabil oldalfekvésben, szögegyenes semmi. Most ez a része szárnyal, boldogabb vagyok, mint valaha, mellettem van egy csodás lány, akit szeretek, és aki viszontszeret. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, ami magával hozza a súrlódásokat is, de hát erre számítani lehetett, olyan nincs, hogy minden klappoljon... viszont ezeket pikk-pakk megoldjuk, és azzal foglalkozunk, hogy jajjjjdenagyonjó, hogy vagyunk egymásnak. Cserébe a háromszög másik két csúcsa gyengélkedik és őrli fel az idegeimet...

A családi dolgokról nem szeretnék sokat írni, az annyira magánügy, hogy csak na! Elég az, hogy apámmal gondok-bajok bőven, és hogy természetesen nem fogok egy fillérhez sem jutni édesanyám örökségéből... de hát tulajdonképpen erre már elég régen fel vagyok készülve. Na nem mintha kacsalábon forgó palotát tudtam volna belőle venni, vagy erre vágynék, de néhány bútor, egy gondtalan nyaralás nyáron, és némi tartalék a bankszámlámon sokat lendített volna a kedélyállapotomon. Ez tárgytalan, mert további sok-sok évig ehhez nem jutok hozzá... és csak azért nem veszik el örökre, mert annál okosabb és makacsabb vagyok egy cseppet...

A munka része még ennél is zűrösebb és bonyolultabb. Én alapvetően workaholic emberke vagyok. Ha engem a munka lelkesít, és lázba hoz, akkor gond nélkül túlórázok, szívesen pörgök, akár szünet nélkül. A jelenlegi munkahelyem viszont árasztja magából a negatív energiákat. Amikor odamentem, tele lelkesedéssel, tele ötletekkel, tervekkel és megvalósítandó álmokkal, próbálkoztam erősen, hogy kizökkentsem a céget a posványból, az elfekvésből, amiben volt. Persze, stabil cég és működik, de sose jut ennél többre. Én azért kerültem oda, hogy valami újat hozzak, valamit javítsak rajta, és a fejlődést visszahúzó apró tényezőket észrevegyem és eltávolítsam. Aztán szépen lassan rá kellett jönnöm, hogy a fejlődés gátja nem a munkatársakban, hanem a cég vezetőjében testesül meg, akivel mostanra napi szintűek a tökéletesen ellentétes gondolkodásmódunkból fakadó nézeteltérések. Én meg először azt vettem észre magamon, hogy kevesebbet gondolkozom a cégen, és kevesebbet ötletelek azon, hogy másnap mit is csináljak. Aztán azt vettem észre, hogy egyre figyelmesebben nézem a Jobmonitor hírlevelet. Ezt követően az év első munkanapján, amikor kirúgták az egyik kolléganőmet, akit én vettem fel, megfogalmazódott bennem, hogy kész, ennyi, innen menni kéne.

Manapság persze nem olyan nagyon könnyű állást találni. Főleg nem jót, és főleg nem olyat, amilyet én szeretnék. Hiszen elég szűk a kínálat, és elég kevés az igazán jó állás. De elkezdtem igen erőteljesen keresni, és amint megtehetem, lelépek. Valamint én is érzem, hogy bármennyire is próbálom leplezni, látszik rajtam a motiválatlanság és kedvetlenség, sietnem kell, nehogy előbb rúgjon ki a kedves főnököm, minthogy új állást találnék. Úgyhogy szurkoljatok, hogy a sok-sok beadott pályázatból legalább egy összejöjjön!

Ezen kívül már csak az tartja bennem a lelket, hogy 3 munkanapot kell ledolgozzak, és utána 5 nap teljes kikapcsolódás, pihenés következik. Irány az Alpok, síléc fel és husssss! Nincs az életemben olyan dolog, ami helyettesíthetné azt az érzést, mint amikor a csípős hidegben, a szinte harapható friss levegőben szelem a lejtőket, hódítom meg az újabb és újabb pályákat! Ooohhhhh, induljunk máááár!!!

Ahogy nézem, ez lesz az év első igazi postja az előző visszaemlékezés után. Örömmel látom, hogy e pillanatban még van haloscan. Ez kedves tőle, mert a közeljövőben úgysem lesz időm sablont fésülgetni.

Az év igen brutálisan kezdődik, ami a gondokat, bajokat és problémákat illeti. A januárt kapásból 100e Ft mínusszal kezdtem, mert január 4-én már azzal fogadott a főnököm, hogy úgy döntött, hogy visszamenőleg a decemberi fizetésemet 50e-rel csökkenti, mert neki épp olyan kedve van, és azt gondolja, hogy ez így korrekt. Hiába mondtam neki, hogy szerintem meg lényegesen kevésbé, nem hatotta meg. Ezen kívül a telefonszámlámat megkaptam, 4 hónapra visszamenőleg (ugye ilyen flottás kártyával rendelkezem), és kiderült, hogy 50e tartozásom van, amit vissza kéne fizetnem. Ilyen kiváló hírek mellett már csak mosolyogtam szinte azon, hogy az autómra a garázsban, ahol parkol, rácsöpögött valami savas maró hatású izé, mert hiába egy újépítésű ház, olyan szar az egész, hogy ázik a mélygarázs, lukas az összes vezeték, kábel és ereszcsatorna, ami ott folyik. Csoda, hogy nem dől össze az egész, mint egy kártyavár.

Erre jöttek rá a munkahelyi problémák. Kedves főnököm az egyik kolléganőmet, akit én vettem fel, az év első munkanapján kirúgta, úgyhogy most a másik végzi a dupla munkát. Nekem pedig folyamatosan le kell tennem elé különböző anyagokat arról, hogy mit és hogyan képzelek a közeli és középtávoli jövőben. Nekem viszont teljesen elveszett az egyébként igen sokáig kitartó lelkesedésem és kitartásom, ami abban nyilvánult meg, hogy erőteljesen elkezdtem állást keresni. Az viszont teljesen elkedvtelenít, hogy az elmúlt egy hétben beadtam vagy 8 pályázatot, és még csak fel se hívtak sehonnan. Persze, még alig indult be a munka, és még csak a második hét van, meg satöbbi, de engem elkedvtelenít.

Erre a sok szarra jön rá a családi gondok terhe. Azt a lakást, amibe születtem, sikerült eladni, de komoly vita alakult ki a pénzek elosztása, és az azokkal történő tevékenység kapcsán. Jogilag minden tiszta a tulajdoni hányadok fényében, csak éppen apámnak teljesen mások - és teljesen torzak, abszurdak - az elképzelései arról, hogy mit kéne abból a pénzből (mármint a mi ránk eső részből) kifizetni, mint nekünk. Tenni viszont semmit nem tud, mert ugye a jog az jog. Viszont a veszekedések elkerülhetetlenek minden találkozónkkor, és beszélgetéskor. Éppen ezért nem is beszélek apámmal egyáltalán, és így egy hangyafasznyit legalább kevésbé vagyok ideggörcs. De ez nem elég ahhoz, hogy ne aludjak szarul, és ne állandóan azon agyaljak, hogy mi lesz a jövő, és hogy miért dobálózik egy olyan ember milliókkal, akinek konkrétan egy középkategóriás belvárosi lakásnyi tartozása, tehát mínusza van...

Mindezeknek köszönhetően folyamatosan feszült vagyok, és azon gondolkozom, hogy egy ilyen helyzetben szabad-e elmennem síelni (pénz és munka miatt egyaránt)? Egyedül Kékszemű tartja bennem a lelket, aki mindezek ellenére szeret, és kitart mellettem. Vele pedig az élet sokkal szebbnek tűnik, és a problémák súlya is sokkal könnyebb. Nem is tudom mi lenne velem most nélküle. Igazi támaszt nyújt, és ezért nagyon hálás vagyok neki.

Igazán jó lenne, ha ennek a nehéz időszaknak vége lenne... de sajnos egyik se olyan probléma, ami egy-két hét alatt megoldódhatna, úgyhogy nagyon úgy tűnik, hogy az év első felét mindenképp ezek a történetek fogják beárnyékolni... csak Kékszemű tartson ki mellettem (akivel egyébként már túl vagyunk a fél éven, juhhúúúú)!

Már javában benne járunk a 2010-ben, ömlik is a szar a nyakamba, elég ha csak annyit írok, hogy megint álláskeresőre fogtam a dolgot. Jobb úgy intézni mindezt, hogy van munkám, és fizetésem is, de közben azért nyitott szemmel járok a világban, és amint találok jobbat, dobbantok...

De huppanjunk vissza az időben kicsit, a tavalyi évre, és vegyük szépen sorba az eseményeket. Rövid, de mégis iszonyú hosszú év volt, elrepült, mint egy pillanat, mégis annyi dolog történt benne, mint máskor 3-4 év alatt összesen...

2009 úgy indult, hogy rögtön szilveszterkor majdnem meghaltam, mert kis híján beestem a metró alá. Szerencsére a hangsúly a majdnemen van, túléltem komolyabb sérülések nélkül, bár pár napig sántítottam. Akkor úgy gondoltam, hogy ez majd megvéd attól, hogy az év során nagyobb gondok legyenek... egészségileg igazam is volt, de sajnos más tekintetben volt ez is, az is. A január további része pörgősen telt... sok sportolással, rengeteg munkával és nulla magánélettel (ez az év végére hogy megfordult?!)

A február azzal a vidám ténnyel indult, hogy a nulla percet használt, ám immáron több mint egy hónapos új telefonomat végre a kezembe kaphattam, miután kiszabadult a szervizből. Így hát életem első Nokia telója egyáltalán nem biztos, hogy hasonló követőre is talál majd, bár lekopogom, azóta eltelt 11 hónap, és hibátlanul (na jó, apróbb hibákkal) működik. Februárban még az is történt, hogy nem jutottam el síelni, és elkezdtem egyre ritkábban bejegyzést írni... akkor még nem volt olyan rossz a helyzet, mint az év második felében, de már a heti 2-3 bejegyzés volt csak átlagosnak tekinthető. Ezen kívül részt vettem életem első disznóölésén, ami örök élményekkel gazdagított (remélhetőleg folytatás következik idén februárban).

A március elég mozgalmasra sikerült, ahogy visszaolvasom, és emlékezem azokra a napokra. Bulihegyek, hová legyek, ilyesmivel indult, majd következett egy nap síelés, hogy azért valami kicsi jusson nekem legalább... kezdtem érezni magamban az életet, és a heti 2-3 buli felpörgetett optimista szintre. Erre szükségem is volt, ahogy az a hónap folytatódott. Ugyanis életemben másodszor (és még mindig bízom benne, hogy utoljára) kikúrtak a munkahelyemről, úgy, hogy a lábam se érte a földet. Meglepő módon ez nem vette kedvemet, éreztem és tudtam, hogy találok másik helyet gyorsan... akkor igazam is lett. (bár most is tudnám, hogy pillanatok alatt találok valami mást!)

Az április már nyugiban kezdődött... 3 állás is volt tartalékban, és az egyiket el is vállaltam, mert jó pénzt és nagy szabadságot, valamint komoly felelősséget és hatáskört ígértek. Egyetlen hét alatt találtam állást, és azt gondoltam, hogy én vagyok a király. Ma már nem ezt gondolom, hiszen megint bebizonyosodott, hogy nincs sehol kolbászból a kerítés, és hogy szarból nem lehet várat építeni. Akkor még bízva bíztam, és örülve örömködtem. Szóval április első két hete elrepült pikk-pakk, tele voltam programmal, blogot már alig írtam, és vártam, hogy kezdődjön az új munkahely és az új élet. Első nap tele voltam lelkesedéssel, a kihívás megdobogtatta a szívemet, azt éreztem, hogy megtaláltam a számításaimat, és végre egy olyan helyet találtam, ami tökéletes számomra. Ugyan nem akartam elkiabálni, de sajnos elkiabáltam. Az új meló mellett ezerrel sportoltam, futás, teljesítménytúrázás, edzés... jól éreztem magam a bőrömben... éreztem az orromban a nyár közeledtét, és hogy ideje, hogy történjen valami fasza az életben.

Májusra a bejegyzések száma heti 1-2-re apadt, annyira felgyorsult az élet. Hirtelen megszédültem ismét Szöszke iránt, de ez csak az érzelmi sivárságom következménye volt, nem valódi vágyakozás. Akkor úgy éreztem, hogy hú, meg ha, de rá vagyok kattanva, és szenvedtem is kicsit. Nem volt túl kellemes. Május közepén, életemben immáron másodszor részt vettem a Sensation White-on, ami másodszor sem volt hatalmas élmény, gyanítom, hogy többször nem is kockáztatok. Közben egyre lelkesebb voltam a sport terén, május vége felé már egyhuzamban lefutottam két szigetkört (sajnos mostani elhízott és pöttyedt állapotomban egy körtől is meghalnék). Ez pedig olyan sikerélménnyel és büszkeséggel töltött el, amit ezer éve nem éreztem...

A június a korábbi hónapokhoz hasonlóan bulizással kezdődött, ami nagyon helyes, kibuliztam magam, hogy az év második felében ne zavarjon a punnyadás! Ilyen-olyan csajozások, kisebb kalandok, ez és az, tényleg hosszú idő után jól éreztem magam a bőrömben, és kezdtem azt érezni, hogy tudok én kiegyensúlyozott is lenni. Közben megjelentek az első viharfelhők a munkahelyi idill egén, és kezdtem azt érezni, hogy mégsem minden fenékig tejfel... de így lett, sajnos! Közben még mindig a hormonok zaja nem hagyott nyugodni, és Szöszke után prüszköltem, aki természetesen szart a fejemre, és eszébe nem jutott, hogy bármit is újra kezdjen velem a kis 2008-as kalandunk után. Így hát fogtam magam, és elkezdtem szervezni a saját igen kerek szülinapi bulimat, hogy eltereljem a figyelmemet, és valami kellemesbe fogjak... a június végét megtörte egy iszonyú hír, Jacko halála. Az egész világ, benne jómagam is szomorúan gyászoltuk a pop királyát.

Ezzel pedig el is érkeztünk a júliushoz, ami mindenféleképpen sorsfordító hónap volt, nem csak az évben, de az egész életem tekintetében is. Először is, jó szokásomhoz híven és a korábbi évekhez hasonlóan táboroztatni mentem... azonban engedtem barátaim csábításának, és ellógtam egy napsütéses szombati napon, és Siófok felé vettem az irányt. Ott egy alaposabb italozás után belevetettük magunkat az éjszakába, és belebotlottam (majd szó szerint) egy csodás kék szempárba, és a hozzá tartozó gyönyörű hajkoronába, ami mind egy kedves, aranyos lányhoz tartozott... ez a találkozás pedig, bár még csak fél év telt el azóta, de akkor is azt kell mondanom, hogy egész életemre emlékezetes marad. Kékszeművel lassan, de biztosan alakult a kapcsolatunk... de ez már bőven nem a július zenéje... hiszen akkor csak éppen hogy csak megismerkedtünk, én vasárnap reggel jöttem vissza Budapestre, táborozást folytatandó... ezt követően a gyakori bulik folytatódtak, erősödött a szervezkedés a szülinapom kapcsán, és egyre sűrűbb sms-csaták folytak Kékszemű és köztem... majd eljött a szülihét, ami a 30. születésnapomat magába foglalta... egy hét szüntelen bulizás, töménytelen alkohol, mely a hét végén a saját magam által szervezett buliba torkollott... ugyan a bulim nem tökéletesen úgy sikerült, ahogy terveztem, voltak kisebb zűrök, meg zavarok, de közel fél év távlatából már teljesen elégedett vagyok vele, és örök emlék marad. Jó volt ott lenni 50-60 emberrel, akik mind miattam jöttek el, és mind engem ünnepeltek.

Augusztus elejére beállt a heti egy blogbejegyzéses átlag, ami azóta sem lett gyakoribb, és gyanítom, hogy ez így is marad. Kékszeművel egyre szaporodtak a találkozásaink, és a testi vágy mellett furcsa dolgokat kezdtem észrevenni magamon, az érzelmeim előjöttek, és elkezdtem megkedvelni erősen a leányzót. Augusztushoz tartozik még menetrendszerinti, minden évben bekövetkező látogatásom a Szigeten, ami nagyon jól sikerült, bár kicsit túlittam magam, mondhatni...

Szeptemberben már magamnak is elismertem, hogy Kékszemű többet jelent számomra, mint a többi ilyen-olyan kis csajszi, aki valamilyen formában megfordult az életemben, és már egy egész bejegyzést szenteltem neki. Szeptember közepére esett az évi rendes Tiesto-buli, ami ezúttal Veszprémben volt... én nagyon hatalmasat buliztam, sajnos Zs-nek és FS-nek egészen más a véleménye erről a buliról. Nem baj, nem lehetünk egyformák. A buli azonban nem várt mellékhatással is járt, konkrétan kisebesedett a fülem, majd az el is fertőződött, ami nem tett jót akkor, amikor éppen Ukrajnába indultam kirándulásra. Lehet, hogy hülyeség volt lázas betegen elmenni, de örülök, hogy nem hagytam ki az utazást. A dolognak meg lett a böjtje, mert ugyan a kirándulás végére elmúlt a lázam, és meg is gyógyultam, de ahogy hazaérkeztem, elkapott egy brutál vírus, ami heveny hányással és fosással boldogított még vagy két-három napig. A hónap végére ott tartottam, hogy a magánéletem rendeződni látszott, a munkahelyi gondok viszont ezzel fordított arányosságban váltak egyre súlyosabbá.

Október ismét egy Kékszeműről szóló bejegyzéssel kezdődött, eddigre nyilvánvalóvá vált, hogy beleszerettem, és hosszú távon vele szeretnék maradni. Olyat tapasztaltam meg, olyan érzelmi felfokozottságot, amit még soha életemben, és ez azóta is tart. Egyre több időt töltöttünk együtt, a heti egyből kettő, majd abból három találkozás lett, míg beállt az a rend, hogy hetente 3-4 éjszakát töltünk együtt, időnkhöz és elfoglaltságainkhoz mérten. Mindeközben a munkahelyi szar tovább gyűlt, és meg se áll...

Novemberben megtörtént az első közös elutazós hétvégénk, a barátaimmal Villányba látogattunk, ami nagyon jól sikerült. Persze, össze kell csiszolódni, ami a mai napig tart, de hozzám képest meglepően jól alakult az egész hétvége. Néha előtörtek még belőlem lázadó gondolatok, hogy de jó lenne kicsit egyedül lenni, legalább egy-egy estére, de sajnos ez hétköznap úgyis mindig így van... a hétvégék meg egyre inkább arról szóltak, hogy de jó lesz együtt, csak kettesben...

És már el is érkeztünk a decemberhez... az év utolsó hónapja meglehetősen sokkoló élménnyel kezdődött, akkor történt ugyanis, hogy két brutális nagydarab kopasz kigyúrt köcsög megvert a konditerem zuhanyzójában. A fizikai fájdalom mellett a tehetetlenség, a düh és az elkeseredettség is tovább mélyítette a bennem keletkezett sebeket. A sérülések nyilván elmúltak de buktam a még le nem járt bérletem árát, és másik termet kellett keresnem... ezzel együtt alig sportoltam már így, az év végére, ami az ünnepek elmúltával számomra igen súlyos elhízásos tünetet eredményezett. Hajrá fogyókúra!

Elkövetkezett a karácsony... az első közös karácsonyunk. Egészen más volt a közel két hét munkaszünetet úgy megélni, hogy végig együtt voltunk, egymásra figyeltünk csak, rengeteg beszélgettünk, moziztunk, családot látogattunk. Sikerült úgy megajándékoznom Kékszeműt, hogy majdnem leesett a székről, és csodás volt együtt köszönteni a beköszönő új évet. Gyakorlatilag több mint másfél héten keresztül napi 24 órában együtt voltunk, és csodálatos időt töltöttünk együtt.

A magánéleti kiegyensúlyozottság ellenére az új év azonban a régi gondokat is hozta magával... fájdalmas és durva harc vár rám a családi fronton, apám és a pénzügyek viszonylatában, valamint a munkahelyi helyzet is olyanná vált, hogy szinte biztos, hogy ezt az évet nem ezen a munkahelyen fejezem be... már csak a váltás időpontja a kérdés. Itt van tehát 2010, ami nem tudom mit hoz, de azt szeretném csak kérni, mint minden új év kezdetekor: kis nyugalmat, kis boldogságot, kis kiegyensúlyozottságot mind érzelmileg, mind anyagilag.

A blog sorsa nem tudom mi lesz, hiszen a kommentelés megszűnik pillanatok múlva, új sablont se időm, de kedvem gyártani, ebbe beleoperálni a freeblogos komment izét pedig gőzöm sincs, hogy kell. Úgyhogy felmerült az agyamban egy olyan verzió is, hogy vagy folytatom kommentelési lehetőség nélkül (ami úgy faszság, ahogy van), vagy határozatlan időre befagyasztom a blogot... nem tudom még, hogy melyiket választom, de ha időm lesz, talán mégis megoldom valahogy ezt a jelentős problémát.

Mindenkinek sok szeretettel kívánok igen boldogságos új évet - késve bár, de törve nem.

Az évösszegzés kicsit tolódik január elejére, mert most nincs idő, és itt van velem Kékszemű. Úgy meg nem lehet titkos blogot írni. :-)

Szóval köszönöm mindenkinek, aki olvasott eddig, és ezután is, és nagyon boldog új évet kívánok mindenkinek! Jó bulit, és sok lencsét, aki képes megenni (én nem!). Találkozunk 2010-ben! Remélem egy nyugodtabb, szebb, problémamentesebb év köszönt ránk!

Üdvözlet minden erre tévedőnek!

No hát ez a karácsony is eltelt, a szokásos körítéssel: rengeteg zaba, rokonlátogatások, beszélgetések... és egyéb szaftos ügyek. Az egyéb szaft jelen esetben semmi jót nem jelent, nyakig el vagyok merülve családi anyagi csődhelyzet megoldási kísérletében. Még ha teljesen közvetlenül nem is érinti az én napi megélhetésemet, egészen őszintén annyi történt, hogy az örökségünket apám teljesen felélte, így ahhoz, hogy az összes adósságát ki lehessen fizetni, mindent oda kell neki adnunk öcsémmel. Ilyen formán lemondhatok arról, hogy az életszínvonalam akár egy minimálisat is ugorjon, maradok úgy, ahogy... és még csak reménykedhetek, hogy apám szarból történő kihúzásához mindez elég lesz, és nem fog kelleni ezen felül még egyéb dolgokat is eszközölni, úgyismint havi appanázst biztosítani számára... na de erről ennyit...

Egyébként a karácsony többi része egészen tűrhető volt. Kékszeművel sok, és egyre több időt töltünk együtt, ami meglepő módon nekem egyre jobban tetszik. Én, aki egyébként elég kiállhatatlan vagyok, és szeretek egyedül lenni, most iszonyúan élvezem, hogy itt vannak az ünnepek, és van kivel megosztani örömet, s bánatot, gondot és vidámságot. A közös karácsonyozást pedig nyilván a közös szilveszterezés követi, ami remélhetőleg igen jól fog sikerülni (már amennyire egy Szilveszter egyáltalán jól sikerülhet).

Szerencsére az ajándékok terén sem volt rossz a helyzet, mármint amiket én adtam... Kékszeműt sikerült úgy meglepni, hogy majdnem el is pityeregte magát, hiszen megkapta azt a telefont, amit egyébként nem lehet itthon kapni, és amire nagyon vágyott, de én megszereztem neki. Szóval volt nagy öröm és boldogság.

Most meg kiélvezem, hogy nem dolgozom a két ünnep között, és megyek erre, meg arra, találkozok ezzel, és azzal, akivel egyébként nincs időm.

Már csak az bosszant, hogy nem tudom mikor fogom megnézni az Avatart, az Imax-be egyáltalán semmikorra nem lehet már jegyet kapni rá, állandó teltházzal megy. De én meg sehol máshol nem akarom megnézni. Ehh, persze, és akkor azt mondják, hogy az embereknek nincs pénze. 1800 Ft-os mozijegyre bezzeg van, mi?

Jesszus, annyit zabáltam az elmúlt napokban, hogy lassan kihízom az övemet is. Januártól kivételesen tényleg komoly fogyókúra szükségeltetik, mert lassan gurulni fogok, és a zsírpárnáimon lehet pattogtatni is. Úgyhogy még egy hét kaja, aztán komoly megszorítási intézkedések...

... magamnak feljegyzés: jövök még az évösszegzéssel, hisz az nem maradhat ki!

Aztakurvaélet... nem tudom nézi-e valaki a Dextert, de tegnap volt a season finale, és ugye ezt ma már meg lehetett nézni kis hazánkban is, letöltve... ugye amikor eredetiben ment, este 8-kor USA idő szerint, még alukáltam. Szóval sok sorozatot néztem már, aminek sok season finale-je volt, de most olyan szinten lesokkolódtam, és a hatása alá kerültem, hogy totálisan készen vagyok. Atyaúristen, ezek a forgatókönyvírók tök betegek, és jóóóó ég, mennyire jó volt ez az évad! Részleteket nem mondok, aki szerette a korábbi évadokat, de ezt még nem látta, az nézze meg mindenképp. Kőőőkemény!

Na de térjünk vissza egy kicsit a való világ talajára, hiszen az életben is történnek dolgok. Nem mindig jók, de történnek. Kihevertem szerencsére a megveretésem sérüléseit, találtam másik edzőtermet, és jól vagyok. Sajnos a karácsony közeledtével sem felhőtlen az élet, mert apámmal igen súlyos anyagi problémák merültek fel. Olyan súlyosak, hogy nem is tudom hogy oldjuk meg... én legszívesebben kivonnám magam, azok után, amiket ő tett velem az utóbbi években... pontosabban hagyta, hogy a nőstény, aki mellette él, megtegye velem, de hagyjuk. Akkor sem hagyhatom magára, mert szeretek reggel békésen a tükörbe nézni.

Szombaton buliba voltam hivatalos, egy ex-kolléganő bulijába. Elvittem magammal Kékszeműt is... de hát ugye, ott volt Szöszke is (aki nem emlékszik Szöszkére, az archívumban keressek 2008 augusztus-szeptember-októbert). Sajnon voltam olyan hülye, hogy Kékszeműnek elmondtam korábban, hogy Szöszkével mi volt köztüni, így meglehetősen kínos volt az este. Kékszemű féltékeny volt, feszélyezve érezte magát, és abszolút riválisnak nézte Szöszkét. Ami tök hülyeség, mert egyrészt én Kékszeműt szeretem, másrészt Szöszkével az elmúlt 1 évben összesen háromszor találkoztam, harmadrészt ott volt Szöszke pasija is. Ennek ellenére volt méregetés, féltékenykedés, kisebb vita és viszonylag korán hazajövetel. Mindennek ellenére azonban azt kell mondjam, hogy hízik a májam attól, hogy féltékenyek voltak rám, és hogy valaki ennyire szeret engem... de psssszt, ezt el ne mondjátok Kékszeműnek! :-)

A karácsony meg közeledik, és még sehogy sem állok ajándékokkal, szokás szerint. Se időm, se túl sok pénzem vásárolgatásra, de hát ez minden évben így van. De eddig valahogy mindig megoldottam, most se lesz másképp remélhetőleg. Most meg aludom kéne, de erősen azon gondolkodom, hogy nem fogom kibírni, hogy ne nézzem meg a Californication season finale-jét is, ha már itthon vagyok egyedül... alvás, vagy Californication? Californication vagy alvás??? Hmmm....

Nagyon meglepő számomra, hogy a mai napon 5 hónapja, hogy együtt vagyunk Kékszeművel. Öt hónap, mely alapvetően csodálatos volt, de persze semmi nincs ingyen. Rengeteg kompromisszum, rengeteg alkalmazkodás, de megéri. Kívánok még sok 5 hónapot magunknak!

A múlt heti nem túl vidám eseményeket igyekszem kiheverni. Kerestem másik edzőtermet, sokkal kisebb, sokkal kevesebb gép van, de legalább nyugi van. Nem kell sorban állni a gépekhez, nem zavarnak nagydarab állatok, és senkivel nem kerülök összetűzésbe.

Hamarosan itt a karácsony, és szokásos probléma, hogy még mindig nem vettem senkinek semmit. Ha meg arra gondolok, hogy el kell menjek bárhova ajándék ügyben, rosszul leszek. Mindenhol embertömegek hömpölyögnek, és vásárolnak, lökdösődnek, furakodnak. Persze, válság van, meg éhezünk, és rosszabbul élünk,  mint mittudomén hány éve, mi?

Még másfél hét meló, és legközelebb csak 2010-ben dolgozom, de jó ezt leírni! Alig várom! Persze az életnek vannak rossz oldalai is: családi és anyagi gondok nálam, még súlyosabb anyagi gondok Kékszeműnél... szóval az év nem felhőtlenül ér véget, az biztos.

Más érdekességről nem tudok írni. Jövő pénteken megyünk csapatostul, szinte az egész baráti társasággal David Guettára, amit már nagyon várok! Remélem végre bulizunk egy jót, mert az idejét se tudom mikor buliztunk igazán nagyot utoljára.

Megint megújult a szerkesztőablak, remélem azért meg tudom írni a bejegyzést...

Olyan történt velem, ami még soha, hiába járok 15 éve bulizni, legalább 13 éve edzőterembe edzeni, de ilyet még sose tapasztaltam. Ma is, ahogy mindig, lementem edzeni, majd a végén kardiogépeztem kicsit, hogy meglegyen a zsírégetés is. Majd zuhanyoztam egyet, mert bár elég undorító ott a zuhanyzó, de mégse jöjjek haza csuromvizesen.

Állok a zuhanyzóban, épp csutakolom a testem, amikor bejön a bűnöző... na de előbb kis kitérő: két feltűnően alvilági figura jár oda már egy ideje, én mindig megnézem őket magamnak, és próbálom messzire elkerülni. Mindkettő kopasz, kigyúrt, szanaszét tetovált állat, és amikor dumcsiznak gyakran előkerülnek a börtönévek, mint történeti fonál. Én ilyenkor mindig odébbhúzódok, mintha ott se lennék, de hát kicsi a terem, szóval nehéz.

Na szóval zuhanyzok, bejön az alacsonyabbik, aki csak 190 centis, és kb. 100 kiló izom, és beszól, hogy: "Kurvaanyád, miért akasztod a szaros gatyád a fogasra?" - mire én azonnal kimásztam a zuhanyból, és a földre hajítottam az alsógatyámat, elnézést kértem, és megkérdeztem, hogy miért baj ez, hiszen ott van még 4 másik fogas. Erre csak azt láttam, hogy jön, és üt. Ököllel az arcomba bele, majd rúgott is a gyomromba, oldalamba. Én egyik kezemmel az arcomat védtem, másikkal a tökömet, de így se sikerült maradéktalanul, közben meg a csávó hergelte be magát, és ütött-ütött. Egy idő után, sűrű kurvaanyázások közepette közölte, hogy sajnálja, hogy nincs ott a kése, mert szívesen megszurkálna. Ekkor jött be a barátja, aki 2 méter, és megállt előttem - aki nem tudná, kb. 174 centi vagyok - és elkezdett kötözködni, hogy miért keménykedek a barátjával. Na, őt megkértem, hogy legyen szíves nem megütni, ugyanis úgy láttam, hogy abból bizony tuti kórház lenne, ezt meg is úsztam. Azonnal rohantam, a vizes testemre igyekeztem minél gyorsabban felvenni a ruhát, de így is kiértek az öltözőbe, mielőtt távoztam volna. Gondoltam, hogy csak nem veszi elő a kését, mert akkor kampec, és közben próbáltam felmérni, hogy megvan-e minden fogam, szemem, bordám, stb.

Rohanva távozni készültem, amikor utánam szólt, hogy: Szia, már el se köszönsz? Mivel aggódtam, hogy ha rosszat szólok, akkor nekem lőttek, udvariasan és megalázkodva nyőgtem egy sziasztokot, és ismét elnézést kértem. Bár nem tudom pontosan, hogy miért.

Most iszonyatosan fáj az állam, lesz egy szép monokli a bal szemem alatt, felrepedt a szám, és belül tiszta seb, de örülök, hogy élek. Közben meg iszonyatosan dühös vagyok, hogy egy irodaház aljában lévő, kulturáltnak tűnő teremben ilyen megtörténhet, hogy ilyen emberek szabadon mozoghatnak, és hogy semmit sem ér egy diploma, egy karrier, és 30 leélt év, amikor egy ilyen alaknak épp nem vagyok szimpatikus.

Ezt most túléltem, de kereshetek másik konditermet! Ide nem megyek vissza ezek után, ezt eldöntöttem. Kár, mert ez tényleg két utcára van tőlem összesen. Tisss, mesélj kérlek arról, ahova Te jársz, mert az is szóba jön természetesen!

Most meg megpróbálok aludni, mert 6 óra múlva kelek. Talán menni fog. A baj az, hogy a bal szememen tényleg alig látok, bevérzett az egész. De megnéztem a tükörben, nem sérült a szem maga, csak belekapott a fehér részbe...

... most örülnöm kéne, hogy túléltem viszonylag kis sérüléssel, de megmondom őszintén, hogy a méreg emészt inkább, hogy nekem, aki rendesen dolgozom, fizetek adót, tisztességesen élek, még a szemetet is a kukába dobom, kell félnem a saját lakóhelyemen és környékén bűnözőktől, akik a kiváló rendszernek köszönhetően nem a börtönben vannak, hanem szabadon járnak-kelnek, hatalmas luxusautókkal közlekedve, embereket megfélemlítve és megverve... szép, csodás világ ez!

Éppen a Kékszemű anyukájától kapott körtét fogyasztom, és közben azon gondolkodom, hogy hogy is van ez, hogy az utóbbi időben még ha nagy ritkán írok is, mindig csak ilyen későn, éjfél tájban sikerül írnom valamicskét. 

Ezen a héten még nem is találkoztunk, de holnap vége a munkahétnek, és végre együtt leszünk. Most már tényleg várom, de a hét elején másképp volt. Igen, meghökkentő, de egy olyan csávónak, mint én, aki évekig a maga kis zárt világában élte az életét, nem megy olyan könnyen a hozzászokás a társas élethez. Komolyan szégyelltem magam, és eltöprengtem azon, hogy baj van velem, amikor örültem annak, hogy Kékszemű vasárnap, a sokadik non-stop együtt töltött hétvége után azt mondta, hogy ezen a héten nem tudunk találkozni hétköznap. Így is csak egyetlen este volt magamra, amikor hazajöttem munka után, eldobtam magam, és megnéztem a kedvenc sorozatok aktuális részeit. Aztán rájöttem, hogy olyan nagyon brutális baj nincs velem, csak túl hirtelen volt a váltás az egyedüllétről a társas lény életre, nekem pedig igenis szükségem van magányra, egyedüllétre, olyan estékre, amikor magam lehetek a gondolataimmal, a sorozatokkal, a zenéimmel, és nem szólok senkihez egy kurva szót se. 

Ugyanakkor szükségem van a régi életem egyes szeleteire is, mint például a baráti társaságra, nem is egyre, aminek része vagyok. Ebből következik a második gond. Hiába beszéltük meg a kapcsolat elején, hogy nem akarjuk egymást sem megváltoztatni, sem korlátozni, ez a része mégse zökkenőmentes. Nem akarok az a csávó lenni, aki azért, mert kapcsolata lett, hónapokig a barátok felé se néz, nem megy el a sörözésekre, a kis laza bulikra, a szűk társaság hülyéskedős estéire. Nyilván alkalmazkodok, nem megyek el az összesre, de teljesen nem akarok lemondani ezekről az estékről, hiszen akármilyen fájdalmasan hangzik is, az élet nagy igazsága: nők jönnek-mennek, de a barátságok örökké kitartanak. De mégis miért probléma ez?

A legszűkebb baráti körrel nem létező gond mindez, hiszen oda együtt megyünk. Kékszeműt rég megismerték, meg is szerették. Na de ott a másik társaság, a fiatalok, a zárt közösség, amelyik amúgy is nagyon nehezen fogad be új embereket, ahova a külső barátokat / barátnőket amúgy se szokta behozni senki, valamint amiben Kékszemű nem érezné jól magát, mert neki ők túl fiatalok, és túlságosan ismerjük egymást ahhoz, hogy fel tudja venni a ritmust a belső poénokkal, régi történetekkel, nyári kalandokkal, közös ismerősökről szóló röhögésekkel. Nem is akar jönni velem, amikor velük találkozom, de ugyanakkor amint felmerül, hogy lesz valami találka, azonnal kapom a megjegyzéseket, hogy megint megyek éjszakázni, és hogy hajtom a fiatal kis pipiket, és nem vagyok vele. De hát nekem is csak 2 napból áll a hétvége, és ebbe kell mindent belesűrítenem. Őt is, a barátokat is. Tényleg kötöttem egy csomó kompromisszumot, ami természetes folyománya egy kapcsolatnak, de azért mindenről nem tudok és nem is akarok lemondani, mert az már akkor nem én lennék. Ezt pedig Kékszeműnek is meg kell értenie. Erről fogok vele holnap beszélni.

Ugyanis ő beszervezett egy programot jövő szombatra, amikor is az egész baráti társaság egy szülinap apropóján együtt lesz, kivéve engem. Ez pedig engem bánt, mert én is szívesen ott lennék velük, de a másik programot nem lehet lemondani. Mondtam, hogy rendben, ezt kihagyom, de akkor legközelebb találkozom velük, mert 2 hónapja nem is találkoztam senkivel, és már hiányoznak. Ekkor meg kaptam a szöveget, hogy nekem már nem jó vele tölteni a hétvégét, és hiányoznak a bulik, és az éjszakázás... Jesszus, nőőőők!

A most szombat is problémát vetett fel, ugyanis megyek egy szalagavatóra, tehát nem leszünk együtt este, utána meg bejelentkezett egy haverom, hogy régen találkoztunk, fussunk már össze egy kis italozásra, és félig szakmai, félig privát beszélgetésre. Én örömmel igent mondtam, hiszen ha kora estétől nem vagyok Kékszeművel, akkor a késő estére miért ne szerveznék be mást is? De hát ebből is megjegyzés lett, hogy de fura lesz szombat este nem együtt lenni. Hiába vetettem fel, hogy - mivel kulcsot már kapott a lakásomhoz - az esti programja végeztével jöjjön haza, és itt találkozunk, és aludjon nálam, már szájhúzás volt a válasz. 

OK, új vagyok én még ebben a kapcsolatosdiban, de az ilyen helyzeteket valóban nehezen kezelem... elmúltam 30 éves, és attól, hogy hajlandó vagyok rengeteg kompromisszumot megkötni, megváltozni gyökeresen már nem fogok. Azokat a barátaimat pedig, akik az elmúlt 10-15 évben életem nagyon fontos részeit képezik, és végigkísérték velem a rossz és jobb időket, nem fogom elfelejteni, és várakozó listára tenni. Ezt pedig annak, aki engem választott, meg kell értenie, hiszen csak így fog tudni engem hosszú távon megtartani, akármennyire is igaz az, hogy a kölcsönös szeretet teljesen hiba nélkül működik. 

De persze ez csak úgy kibukott, ettől függetlenül minden rendben van, és boldog vagyok, csak hát ettől még a problémák akkor is problémák...

Tudom, mindig elmondom, de egyszerűen nem elég nekem 24 óra egy napra, kérek még legalább 6-8 órát. Mert mire nincs időm? Mire hazaérek a munkából, nincs időm rendesen sportolni, nincs időm megnézni minden sorozatot amit akarok, nincs időm kialudni magam úgy alaposan, nincs időm megtanulni egy csomó mindent, amit akarok, pl. twitterelni, a szakmámban továbbfejlődni, stb. De nincs időm olvasni sem és nincs időm blogot írni abszolút. 

Mert a múlt héten, és ezen a héten is napi 9-10 órát dolgozom, visszaköszönnek a régi szép idők... emellett nyilván a párkapcsolat is sok időt elfoglal az embertől, ami pozitív, de valóban nem jut semmi másra idő. Szeretnék többet moziba járni, barátokkal találkozni... szeretnék végre valami kurvajó bútort találni magamnak, hogy így 5 év után berendezzem a lakásomat, és szeretnék legalább egy napot minden héten csak úgy semmit tenni, fetrengeni, és ostobán kibambulni a fejemből. Minderre persze semmi esély, mert akárhogy is szeretném, hogy másképp legyen, a nap számomra is csak 24 óra, mint bárki másnak... így tehát azzal kell megelégedjek, ami van. 

Ahogy az már elhangzott, rengeteg most a munka. Ami nem akkora baj, mert ha sok munka van, abból remélhetőleg sok pénz is lesz. Legalábbis több, mint a költségek, tehát lesz profit... és a profit az bizony jó dolog, legalábbis elengedhetetlen ahhoz, hogy stabilnak és biztonságosnak érezzem a seggem pozícióját a kis székemben. 

Kékszeművel boldogok vagyunk, de persze nem minden felhőtlen, hiszen a korábbi évek nyomai nem tűnnek el belőlem nyomtalanul. Vannak bennem frusztrációk, sérülések, gátak, stb., és ezek feloldásán bizony küzdeni kell, jó sokáig. 

Történt még valami: meghallgattam jó sokszor már Tiesto új albumát, a Kaleidoscope-ot, ami elsőre nem annyira tetszett. De most már egyszerűen beleszerettem.  A Nelly Furtado által énekelt szám, a Who Wants To Be Alone egyszerűen annyira, de annyira jó, hogy készen vagyok tőle teljesen. Egymás után meghallgattam vagy ötször. Sejtettem, hogy így lesz, de akkor is boldogsággal tölt el új zenékben felfedezni az örömöt, a lelkesedést és a motivációt.

Most pedig, így hogy ismét sikerült fél 1-ig kukorékolnom, aminek köszönhetően holnap ismét kómában töltöm a nap nagy részét, elhúzok aludni, hogy legalább egy kicsit kipihenjem a mai idegbeteg nap fáradalmait. Ráadásul reggel rendet is kell rakjak, különben a takarítónő esélytelen, hogy ki tudjon takarítani a sok elől lévő ruha, papírhalom és koszos edény káoszától. Jóccakát!

... szép szó, ha betartják úgy jó!

Én pedig megígértem, hogy ma írok. Ami jól is esik, mert több mint egy hete nem írtam semmit. Nem lesz most ez a kis szösszenet se olyan bennfentes, intim, mint annak idején... mert valahogy eltávolódtam már ettől a világtól. Nem tudnék most teljesen őszintén írni a bennem zajló folyamatokról, az esetleges problémákról... de azért kicsit megpróbálok - a történeti hűség kedvéért.

Hétvégén megtörtént az első vidéki kiruccanás közösen. Kékszemű és én, valamint FS barátom és az ő kedvese nekivágtunk az országnak, és kikapcsolódtunk kicsit. Az álomhétvége aztán borúsabbra fordult... nem nálunk szerencsére, hanem FS-éknél, de ez, és a rettenet rossz idő rányomta a bélyegét a hangulatunkra. Ettünk, ittunk, próbáltunk pihenni, de valahogy mégsem volt százas a hétvége. 

Most pedig megint a hétköznapok hajtása... munka most szerencsére van bőven, sikerült néhány sikeresebb tárgyalást lefolytatnom, úgyhogy a főnök és a köztem lévő viszony nyugodtabbnak mondható. A kedélyek csillapodtak és a kedvem is sokkal jobb.

Kékszeművel tegnap voltunk 4 hónaposak... csodás élmény, ami azt hittem sose következik be az életemben. Azt hittem, hogy megállok a 2 hónapnál örökre, ez a szám üldözött engem. Már sokat agyaltam rajta, hogy miért pont két hónap a maximum, ameddig a "kapcsolataim" tartanak, de sose jöttem rá a pontos okra. Aztán most már 2x2 hónap is eltelt, és jobban érzem magam, mint valaha. Én nagyon lassan nyíló típus vagyok, ez a 4 hónap se volt elég mindenre. De az biztos, hogy a kezdeti rólam alkotott kép abszolút tök más már, ez azonban mégse riasztó Kékszemű számára, sőt egyre jobban szeret.

Szerelem... érdekes, elcsépelt, közhelyes egy szó, aminek a mély jelentését és értelmét nem is nagyon lehet tudni. Nem tudom, hogy ezt érzem-e, de az biztos, hogy közelebb járok hozzá, mint valaha. Az biztos, hogy igazán felemelő érzés, hogy van valaki, aki tudom, hogy e percben is rám gondol, aki számít rám, akinek én vagyok a legfontosabb személy az életében. És aki el tudta érni nálam azt, hogy kimondjam: mind a külső, mind a belső tulajdonságok tekintetében ő számomra a legtökéletesebb nő a jelenlegi életszakaszomban. Ez nem negatívkodás ez a "jelenlegi életszakasz" szöveg, csak épp honnan tudjam mi lesz  év múlva, vagy kettő. Most mindenesetre boldog vagyok, és élvezem a vele töltött idő minden percét. 

Még akkor is, ha vannak problémák. Persze én miattam... ugyanis a sok év egyedüllét (ami főleg itt lelki és nem fizikai értelemben értendő) rányomta a bélyegét a pszichémre. Furcsa többesszám első személyben gondolkodni, nehéz ellazulni és nehéz elhinni, hogy ez valós. Hiába a 4 hónap, még mindig oldódnom kell, még mindig építenem kell a bizalmat, az összetartozás érzését. Ez másnak akár 1-2 hét alatt is sikerül, nekem szerintem még 2-3 hónap biztos kell hozzá. De ezeket Kékszeművel mind sikerült megbeszélni. Figyelmesen végighallgatta az életem kevésbé vidám részeit is, a mostani állapotomhoz vezető történeteket, és még ez sem tántorította el. Sőt, kihívásként veszi, hogy bevezethet a komoly, érzelmeken alapuló párkapcsolatok rejtelmeibe, az összecsiszolódás és a párrá válás különös folyamatába. Érdekes ez az egész, és remélem minél tovább fog tartani! Most csak azt tudom, hogy izzik köztünk a levegő, tökéletes az összhang, megvan a közös hullámhossz, és nem szabad engednem, hogy a bennem lakozó valami - ami egyszerre egy félénk kisfiú és egy elfásult, reménytelen és kiábrándult öregember harca következtében megszülető negatív dolog - tönkretegye ezt az állapotot.

Most pedig - igen kevés szabad estéim egyikén - visszatérek a sorozatok világába. Dexter, Californication és Fringe... ezek töltik ki a mai nap végét. Nem panaszkodom, hogy kevés a magányos este, hisz jó ez így. Én döntöttem úgy, hogy nem akarom a szólóban egyedül a gép előtt ülők népes táborát gyarapítani a jövőben... és remélem minél később térek vissza közéjük! Így legyen! :-)

Megint eltelt egy teljes hét?

Hát hová szalad az idő? Teljesen el vagyok veszve. Időrabló áldozata vagyok, ez már biztos. Megint itt egy kedd este, ami már akár szerda hajnalnak is nevezhető, és most jutok csak hozzá, hogy legalább pár sort írjak. Már az a cél, ami miatt annak idején jó volt blogot írni, ti. hogy hónapokkal, évekkel később visszaolvasva képet kapok a mindennapjaimról, régen nem játszik, mióta heti max egy bejegyzés sikeredik... de ez van, ezt kell szeretni...

Egyébként az élet zajlik. Munkahelyen ideiglenes, viharok közötti csend van, a hullámok csendesebbek. Én meglepő módon, a válsággal való fenyegetőzés, az elmaradó bevételek, stb. ellenére is megkaptam a kialkudott fizetést, úgyhogy most örvendezek nekije. Emellett pedig minden nap elmegy egy szempillantás alatt... főleg az olyanok, mint ma, amikor este negyed 9-kor léptem ki az iroda ajtaján, majd úgy éreztem, hogy a fájó torkom, és a takonnyal teli fejem ellenére is el kell menjek edzeni, különben szétrobbanok. Most ugyan érzem, hogy holnap iszonyú fáradt leszek, de a kellemes fáradtságnál, ami ilyenkor szétárad a testemben, kevés jobb érzés tudok per pillanat elképzelni. 

Kékszeművel minden a legnagyobb rendben. Nem mondom, hogy egyetlen összezördülésünk sem volt még mindig, mert azért ha két ember sokat van együtt, akkor elengedhetetlenek az összecsiszolódással járó gondok, de ezek szerencsére apróságok csak. Én próbálom magam vizsgálni, hogy vajon tényleg ez-e a szerelem, vagy csak élvezem kicsit ezt az érzést, hogy kapcsolatban élek? Nem tudom... amit az ember a filmekben lát, hogy epedezve ácsingózik a másik után, amikor nincs vele, hogy idegességtől reszket, mielőtt találkoznak, hogy amikor meglátja a másikat, akkor pillangók repkednek a hasában... na ezek nálam nincsenek. Aranyos lány ő, szeretem is, de semmi mindent elemésztő tűz, nem érzem, hogy a Föld megnyílik alattam, ha nem láthatom holnap... de persze lehet, hogy ez a normális, és az olyan érzések csak a filmekbe valók. 

Szóval a torokfájás... hát az van, már péntek óta, de tegnapra kiegészült némi takonykórsággal, és fejfájással is. Csodás mondhatom, főleg, hogy Kékszemű is nyilván ugyanebben szenved, hiszen hétvégén jól összefertőztük egymást. De most hétvégére meg kell gyógyuljunk mindketten, mert egy kellemes hétvégét tervezünk együtt tölteni. FS és a barátnője elhívott minket, hogy tartsunk velük egy négyes hétvégézésre, én meg örömmel igent mondtam. Szóval várom már nagyon... csak jó lenne addigra 100%-osnak lenni. 

Közben meg beköszöntött a november... helló, nem is olyan régen még a Balatonban áztattam a golyóimat, most meg itt a tél? Hát hogy van ez? Egyszer csak arra fogok rádöbbenni, hogy elment mellettem az élet, és rozzant öreg fasz lettem! Őrjítő, ijesztő, elképesztő... több jelző most nem jut eszembe. (mm, remélem tényleg jelzők ezek, de ha nem, egész nyugodtan javíts ki!) :-P

Na megyek, és nyugovóra térek, mert holnap is egészen hasonló nap ígérkezik, mint a mai volt... és sajnos megint az lesz, mint az utóbbi hetekben mindig, hogy Kékszeművel csak a hétvége a miénk, hétköznap abszolút nem tudunk találkozni... max egy együttalvás erejéig talán. Lesz ez még másképp is, remélhetőleg! ;-)

... itt vagyok!

Már nem mintha borzalom módon hiányoztam volna bárkinek is, de ha már nyomtam a teasert tegnap, akkor valóban írok is valamicskét. Tegnap iszonyú sürgős Dexter nézhetnékem támadt, ez a 4. évad nagyon jó... egy gyenge évad, a 2. után nem csökken a lendület, ez a mostani van olyan jó, mint a tavalyi 3. 

Igazából ha magamról akarok írni, csak nyáladzani tudnék... de mi másról írjak? Szóval magamról írok... azt fogalmaztam meg tegnap, hogy igen, én ezt szépen megérdemeltem, hogy ezek a dolgok most megtörténjenek velem, de ettől még mindig nem hiszem el. Az idő olyan gyorsan múlik, hiszen a jó dolgok valahogy mindig gyorsabban múlnak, mint a rosszak... de ki kell mondjam, álljon itt írásban is: sose voltam még olyan boldog, mint most.

A rossz gondolatok persze most is ott motoszkálnak a fejemben. Folyamatosan félek, hogy a boldogság múlandó lesz, és elveszítem ezt az egészet, amit most annyira élvezek. Életemben először érzem azt, hogy itt egy lány, aki tényleg szeret, és akit ezáltal én is közel tudtam engedni magamhoz igazán, és én is megszerettem. Itt egy lány, aki nem ijedt meg attól, amit a páncél réteg alatt látott, hanem belém szeretett teljes gőzzel. Itt egy lány, aki engem lát szépnek és jóképűnek, aki rám izgul, aki bennem látja a számára tökéletes férfit, és mindez amennyire a meglepetés erejével hat, annyira jól is esik... 

... az pedig csak egy plusz, hogy hihetetlenül egy hullámhosszon vagyunk, hogy minden egyes percet élvezünk egymás társaságában, és az összecsiszolódás folyamata elég jól zajlik köztünk. Most vasárnap éreztem azt végleg, hogy elvesztem, amikor azt tapasztaltam magamon, hogy iszonyú szomorúságot érzek, hogy ez a hétvége is véget ért, hogy haza kell vigyem őt, és egyedül kell aludjak az ágyban... majd amikor elmosolyodott, rám nézett azokkal az elképesztően gyönyörű színű kék szemeivel,  és azt mondta, hogy tulajdonképpen nem muszáj hazamennie, mert akár hétfőn tőlem is mehet dolgozni, és belőlem az őszinte öröm csapott ki, elmulasztva minden szorongást, hát erősen magamba kellett nézzek. Sose hittem volna, hogy valaki olyanba szeretek bele, akiről az első hetekben azt mondtam, hogy semmi komoly, csak olyan, mint a többi, egy azokból, akikkel az utóbbi időben össze-összejöttem, és majd szépen megmondom neki pár hét után, hogy bocs, drága, de nem vagyunk egy hullámhosszon...

... de hát azon vagyunk. Kékszemű az élet egy olyan dimenzióját mutatja meg nekem, amiben még nem volt részem... volt már a lakásomban különböző női tusfürdő és egyéb illatszerek, de ez már sokkal több... most már megjelent nálam a hajszárító, a testápoló, a 4 féle krém, a hajbalzsam és a hajhab mindenféle mennyiségben. Mindez pedig nem zavar, olyan természetesnek érzem, mint még semmit az életemben. Jók ezek a magányos esték, de arra is rá kellett jöjjek, hogy a múlt hét bizony már olyan volt, amikor a 7 napból 4-et volt nálam, és csak 3-at aludt otthon, és mindezt csak utólag konstatáltam, annyira magától értetődően történik az egész. 

Amikor végignézek rajta, azt látom, hogy van nála sokkal szebb nő is a Földön, van nála lényegesen okosabb teremtés is, minden bizonnyal. Viszont olyan, aki mindent tekintetbe véve összességében ennyire hozzám passzol, olyannal még nem találkoztam. Csak azt tudom kívánni, hogy ez az érzés, és ez a harmónia minél tartósabb legyen! El se hiszem, hogy alig 2 hét, és már 4 hónapja vagyunk együtt, annyira elrepült az idő, és annyira ugyanazt érzem amikor hozzáérek, mint a legelső alkalomkor.

Ha ezt a bejegyzést elolvasom objektív szemmel, hányok tőle, mert olyan mint egy elcsépelt hollywoodi szappan... tovább megyek, el se hiszem, hogy mindezt én írtam le. De rohadjak meg, jól esett ezt mind bepötyögni... sőt, bassza meg, akkor is jött nekem a Sors ezzel az egésszel, úgyhogy akinek nem tetszik, elmehet a picsába! :-)

...rászánom magam egy kis írásra. Ilyenkor vagy edzés után fáradtan leheveredve, vagy mint ma, munka után fáradtan, edzeni se menve, ücsörgök a gép előtt, és ráveszem magam, hogy próbáljak következetes lenni, és írni legalább pár dolgot. 

Ez a hét amilyen rövid lesz (jó, egy nap nem a világ), annál fárasztóbb. Ma is látástól mikulásig dolgoztam, voltam tárgyalni, stb., de közben persze ott a bárd a fejem felett. Ahogy egyébként manapság sokaknak, így a válság mélyén. Nem írtam munkahelyi problémákról rég, de vannak. Teljesíteni kell, aminek a mértékegysége a HUF, és ha nincs készpénz, akkor szarul teljesítek... ami persze nem igaz, merthogy a munkát nem csak a termelt pénzben lehet mérni, főleg nem az én pozíciómban, de ilyen szűklátókörrel kerültem szembe. Kiderült egy csomó félreértés persze, annak köszönhetően, hogy van bizalmas emberem, aki a kedves főnökkel is jó viszonyban van, de ettől sem lettem okosabb. Még nem adtam fel, próbálkozom továbbra is, nyomom a melót ahogy lehet, aztán vagy lehorgonyzok itt hosszabb távra, vagy nem. Már fenn sem akadok az ilyeneken, a lényeg, hogy ha menni kell, találjak gyorsan valami mást, mert tartalékom az nincsen arra, hogy sokáig pöcsöljek.

Kékszeművel pedig minden a lehető legnagyobb rendben megy... fura ám ez a párkapcsolatosdi, de kezdek beleszokni. Jó érzés az, hogy most már 3 és fél hónapja van valaki, aki hozzám tartozik, akinek én vagyok a legfontosabb, aki szeret, és aki várja, hogy találkozhasson végre velem. Sajnos nem tudunk elég időt együtt tölteni, a hülye munka és a hülye egyéb dolgok miatt, de amikor viszont végre együtt vagyunk, akkor senki más nem számít, és kikapcsoljuk a külvilágot. Eljutottam arra a szintre, hogy már tényleg hosszú távra tervezek, már szóba kerül a karácsony, és a jövő év... ahogy semmi, nyilván ez sem tart majd örökké. De most nagyon jól érzem magam, és ez elég. Az, hogy belenézek abba a kék szempárba, és elmúlik minden bajom... remélem sokáig így lesz majd!

Mennyit szidtam én anno a barátokat, hogy képesek azért lemondani egy bulit, hogy az asszony szoknyája mellett csücsüljenek, és nézzék a Tillát az éppen aktuális bukásra ítélt tv2-s borzalomban! Ehhez képest most pont ugyanezt csinálom. Szégyellem is magam rendesen, de ami tény, az tény. Ugyanakkor az is tény, hogy mivel hétköznap általában egyszer tudunk csak találkozni, kiélvezzük a hétvégét, ami csak a miénk. Ilyenkor bosszantó minden családi program, minden kötelezettség, hiszen ez arra van, hogy kiélvezzük egymás társaságát. Szóval bocsánatot kell kérjek a barátaimtól, és be kell ismerjem, hogy nem olyan könnyű ám mindent beszorítani abba a kicsi kis hétvégébe, ami bepréselődik a sűrű és idegesítő hétköznapok közé. 

A másik része pedig az, hogy egyáltalán nincs már kedvem meginni azt a rengeteg alkoholt minden hétvégén,  hogy másnap fejfájással küszködve fetrengjek, és szidjam magam, hogy miért is ittam annyit, csak annyi időre erőt véve magamon, amíg a telefonon kikeresem a pizzarendelés számát, és bemondjam a szokásos pizzatípust. Átértékelődött egy csomó minden...

...persze ez nem azt jelenti, hogy ne lenne kedvem egyáltalán bulizni, vagy inni. Van nagyon is, csak nem mindig, és nem akármilyen bulira mennék. Most például erősen kacérkodom a gondolattal, hogy veszek jegyet az október 24-i Paul van Dyk fellépésre, mert igencsak jónak ígérkezik. Ami teljesen meglepett, hogy Kékszemű azonnal mondta, hogy állat, szívesen tombolna ő is, ha nem zavar, és jönne. Hát dehogy zavar, úristen! El se hiszem, hogy van olyan csaj, aki eljön velem egy ilyen bulira, mert jól érzi magát az ilyen zenére. Kár, hogy lekéstünk a kedvezményes jegyvásárlásról, mert így már 4500 a jegy, ami nem kevés.

Közben meg hallgatom Tiesto legújabb albumát, amire már készülök vagy 3-4 hete, de most jutottam csak hozzá. Eddig nem vagyok hanyattesve, de nem rossz. Hogy is mondjam? Nagy volt a mérce, magasan volt a léc, és ezért gondolom azt, hogy nem olyan igazi. Túl sokat vártam tőle, és ahhoz képest nem akkora szám. De persze még csak most hallgatom először, és még a felénél se tartok, úgyhogy még lenyűgözhet...

... és már megint elmúlt éjfél basszus! Hiába, egyszerűen semmire sem elég nekem ez a 24 óra egy napban. Az időjárásról meg már ne is beszéljünk... befűtöttem, így megmaradhat az alsógatyában ücsörgős érzés legalább. 

A munkahelyi idegeskedős, stresszelős napokról meg szerencsére megint nem írtam, ez maradjon is így...

Azt hiszem elérkezett az ideje annak, hogy egy bejegyzést szenteljek úgy igazán Kékszeműnek, hiszen megérdemli. Mindezt abból az alkalomból, hogy ma 3 hónapja találkoztunk egymással...

Azon a július elejei igencsak ittasra sikeredett éjszakán, ott a siófoki szórakozócentrum belsejében tombolva sok mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ilyen meglepő dolog történik velem. Soha nem hittem a bulis ismerkedésben, nem is voltak olyan nagyon jó tapasztalataim, még hogy ha a 2006. novemberi KCS kaland se volt olyan rossz (nem linkelem be, aki akar, kattintson oda az archívumban). Szóval amikor Zs. barátom a Coke Clubban ténferegve rávett, hogy az eléggé kihalt kisebb szórakozóhely felé vegyük az irányt, én már olyan állapotban voltam, hogy szinte minden mindegy volt. Mégis belebotlottam egy hihetetlen kék szempárba, ami még a tompa agyamon is keresztülhatolt, mindez pedig egy göndör barna fürtökkel alaposan ellátott fej éke volt, úgyhogy olyan állapotomban csak azt tudtam, hogy nem veszíthetem szem elől ezt a látványt. Táncolni kezdtünk, aztán minden jött magától. 

Mivel igen zűrös siófoki leruccanás volt az, a reggelig tartó, józanodás közepette egyre tartalmasabb beszélgetést egy gyors telefonszám csere követte csak, aztán mivel a csere egyoldalú volt, én nem tudtam az ő számát, csak ő az enyémet, elég nagy izgalomra adott okot, hogy lesz-e folytatás. Lett...
Már délelőtt kaptam az első sms-t, amit egy hét folyamatos sms-váltás követett. Az első találkozásra rákövetkező héten pénteken került sor, ezúttal józanon. Furcsa volt, zavarban is voltunk, mégis jól sikerült este lett, sok beszélgetéssel, rengeteg röhögéssel, és lassú közeledéssel...

... ahogy telt az idő, nekem azért lettek kétségeim, szokás szerint. A teljesen eltérő családi és társadalmi háttér - ahogy már korábban írtam - eleinte akadálynak tűnt számomra, hiszen akik ennyire más közegből származnak, egészen máshogy látják a világot - gondoltam én. De kiderült az, hogy a tény, hogy az én családomban mindenki diplomás, mindenki rengeteget olvas (kivéve talán engem sajnos), az én családomban természetes, hogy van orvos, tanár, közgazdász, stb., nem jelent semmit. Attól még, hogy valaki úgy nő fel, hogy nem tanul tovább, mert a családjában nem elvárás, nem feltétlenül butább, csak másként alakult az élete.

Az elmúlt 3 hónapban egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Kékszeműnek sem volt könnyű élete, megvoltak a maga problémái, küzdött a saját akadályaival, amiket a sors az útjába gördített. Kár ragozni sokáig, úgy tűnik, hogy elég jól egymásra találtunk. Én pl. sosem hittem abban, hogy az ideálomként leírt külsőhöz ennyire közel álló lányt sodor az utamba az élet, és minden jel szerint ő is teljesen rám van kattanva. Emellett a jóság, ami belőle árad, és a szeretet, amivel felém irányul, teljesen ellágyította a páncélt, amit magam köré növesztettem az évek során, és beengedtem őt. Attól, amit ott találni lehet, már sokan elszaladtak, mert az nem találkozott azzal, amit az első benyomás alapján rólam gondoltak, de Kékszemű maradt, sőt még jobban szeret. 

Olyan kapukat nyitott meg bennem, amelyekről azt hittem, hogy örökre zárva maradnak. Nem hittem azt, hogy valakivel elképzelhetőnek tartok pár hónapnál hosszabb kapcsolatot... azt hittem, hogy az ilyesmire én alkalmatlan vagyok. Ehhez képest most úgy érzem, hogy Kékszeművel nem tudok nem hosszú távra tervezni, hiszen annyira jól indult minden. Nem hogy veszekedés, de még csak nézeteltérés fuvallata sem merült fel soha köztünk. Én, aki egy bizonyos időn túl senkit nem bírok elviselni magam körül, hisz igencsak magányos farkas vagyok, aki szeret néha eltölteni egy-egy napot a sorozatai világában, egy szál alsógatyában ücsörögve a gép előtt, minden Vele töltött percet élvezek... nem is hiszem el, hogy ezeket én írom le, de tényleg így van. 

Nem nézek a jövőbe, nem is tervezek előre, csak kiélvezem a percet, mert jó Vele lenni... és mindez tényleg nem miattam van, Kékszemű kisugárzása, és a tekintete olyan, amitől még a sarki jég is megolvadna...

... na tessék, ennyit írtam, és most nem is kezdek bele abba, hogy milyen durva munkahelyi stressz van, milyen gondokkal kell nap, mint nap megküzdeni, és mennyire foglalkoztat a gondolat, hogy mi lesz itt, és vajon 2010-ben is állást kell-e váltanom... mert ez a bejegyzés nem erről szólt, hanem egészen másról... :-)

Meggyógyultam, de a közérzetem még nem az igazi. Most éppen munkahelyi problémák miatt... igen, már itt is vannak bőven.

Hiába a hely nem rossz, és önálló is lehetek, de akkor is vannak elvárások, amiknek meg kell felelni. Én pedig ugye felvettem két volt kedvenc kolléganőmet, és maradtak kedvenc kolléganők, csak épp a teljesítménykényszer ott a vállunkon. Az eredmények meg nem úgy jönnek, ahogy kéne. Holnap meg egy elég súlyos beszélgetés elé nézek a két tulajdonossal. 

Igazam van, megint be kell látnom. Jó munkahely csak az, amikor magadnak dolgozol, amikor a saját pecsenyédet sütögeted, igaz, akkor a bukás is csak a tiéd. Szeretnék már akkor is ott tartani, hogy saját vállalkozást nyomok...

... de legalább holnap találkozom Kékszeművel is, hogy valami jó is történjen a napban. :-)  Kékszemű pedig kitartóan szeret egyelőre, amit nekem is nehéz elhinni, de a Jóisten tartsa meg jó szokását!